Az utolsó

Nos, akkor az utolsó bejegyzéssel le is zárnám a blogom. Sokáig tartott, míg rászántam magam, hogy akkor megírjam az utolsó posztot is, lezárva ezzel az angliai életem is.

Március 20-a volt az utolsó napom a szeretett host-családommal. Nagyon furcsa volt az egész, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön majd ez a nap. Emlékszem még mindenre az első napomból, annyira élénken éltek/élnek az emlékek, és úgy elrepült ez az egy év, hogy szinte fel sem eszméltem, már mentem haza. Host-családom nagyon ragaszkodott hozzám, rengetegszer kértek, hogy maradjak, abba is belementek volna, hogy haza megyek 1-2 hónapra, addig megoldják valahogyan a gyerekfelügyeletet, csak menjek vissza. Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy nekem itthon a helyem, akármennyire is élveztem ezt az egy évet. Az utolsó napjaim nagyon nehezek voltak. Bárhol voltam, már nem voltam boldog, mivel minden pillanatban arra gondoltam, hogy nemsokára el kell búcsúznom mindentől és mindenkitől, utoljára sétálok az iskolába, utoljára ülök a buszon, utoljára sörözünk Edinával, utoljára minden.... Hétvégén még átjöttek a nagyszülők is, már akkor egy-két könnycsepp eleredt, Edina is átjött, az apuka körbeugrált minket, és sajnáltam őt, mert tudtam, hogy hiányolni fogja a vacsora utáni nagy beszélgetéseket. 

 Az utolsó napomon ugyan úgy mentem be a lányok szobájába, mint ahogyan az elsőn. Már készülődtek suliba, a legidősebb lány, Rosie, szólt, hogy ne menjek sehova, van számomra egy meglepetésük. A lépcsőfordulóba lekuporodtunk, a lányok és én, átadtuk egymásnak a búcsúajándékainkat, majd amikor Rosie felolvasta a kicsiknek a levelem, már nem tudta befejezni, elcsuklott a hangja és zokogva átölelt. Majd meg szakadt a szívem, még csak 8 éves, de mennyire tudta, hogy ez a búcsú most hosszú időre szól. A kicsik először nem értették, majd amikor nem bírtam tovább és én is elkezdtem sírni, akkor felfogták, hogy tényleg haza megyek. Így ment a reggeli készülődés, hol a lányok sírták el magukat, hol én, hol együtt sírtunk, hol öleltük egymást. Megfogadtam, hogy nem fogok sírni, mert így nehezebb a lányoknak is, de túl gyenge voltam hozzá. Miután a lányok elmentek suliba, átmentem Ildihez elbúcsúzni, majd Biankához is, a szomszéd német anyukához, akivel mindig együtt hoztuk el a lányokat a suliból. Lassan ment az idő, elpakoltam  a maradék cuccom, betömködtem mindent a kézipoggyászomba, ami kétszer akkora lett, mint szerettem volna. Az apuka sajnos nem tudott kivinni a reptérre, megbeszélésre kellett mennie. Ő is már jó pár napja elég lehangolt volt, abban reménykedett, hogy meggondolom magam és maradok. Így amikor elbúcsúzott tőlem, akkor átölelt és csak annyit mondott, hogy See you later! Mindig így köszönt el, ha csak elrohant valahova. Megértettem, én sem búcsúzkodtam, csak mondtam neki, hogy see you later. Anyukával mentem ki a reptérre. Gyorsan elbúcsúztunk, teljesen olyan volt, mint amikor karácsonykor utaztam haza. Annyira természetesen kezelte a helyzetet, mintha 2 hét múlva jönnék vissza. Az anyukával is jóban voltam mindvégig, azonban rengeteget dolgozott, mindig fáradt volt, de soha nem tudtam vele beszélgetni. Ő ilyen volt. 

Ajándékom a családnak. Egy fényképalbum és egy képeslap, amiben leírtam, hogy mennyi mindent adtak nekem.

 

Bár csak kézipoggyászom volt, mégis 2 órával az indulás előtt már kint voltam, mert nem tudtam otthon semmit sem csinálni. Milyen érdekes, hogy még mindig azt írom, hogy otthon... Végül is host-családomnál otthon voltam, befogadtak, szerettek, tiszteltek, és mindent megtettek azért, hogy jól érezzem magam. Még ha furcsán is hangzik, hiszen mégiscsak náluk dolgoztam.
A kézipoggyászom persze kétszer akkora volt a megengedett méretnél, de fogalmam nincs hogyan, sikerült úgy elsurrannom az ellenőrzésnél, hogy senkinek ne tűnjön fel. Szerencsére félig volt a gép, mellettem üresek voltak az ülések, így kényelmesen elvoltam. Egy darab felhő nem volt az égen egész út alatt, így elfoglaltam magam, és nézelődtem az ablakon át. Már nem sírtam, egyszerűen nem ment. Aznap annyit sírtam már reggeltől kezdve, hogy mire oda jutottam, hogy most tényleg lenne egy jó indokom a sírásra, elvégre magam mögött hagyok mindent, már nem ment.

Az első időszakban furcsa volt minden itthon. Délután gyakran rápillantottam az órára, és arra gondoltam, hogy a lányok most érnek haza a suliból, vajon mit csinálhatnak, mennyit gondolhatnak rám. Majd gyorsan eltűnt ez az érzés. Egyre kevesebbszer jutottak eszembe. Nem sírtam, nem mondogattam, hogy mennyire hiányoznak, nem akartam beszélni róluk sem, és Angliáról sem. Majd 2-3 hete jött egy levél az anyukától. Leírta, hogy mik történtek mióta elmentem, és, hogy túl nagy az űr, amit be kell tölteni az új au-pairnek.  Akkor megtört valami és feljött mind, amit eddig elnyomtam magamban.

Azóta dolgozom, mármint nagy szerencsémre csak 3 hétig tartott az álláskeresés, újra a szakmában, és élvezem nagyon a munkám. 

Amilyen hirtelen jött az ötlet, hogy au-pair legyek, annyira nem bánom, hogy belevágtam ebbe a kalandba. Nagyon szép emlék ez az egy év, és mindenkinek ajánlom, akit egy kicsit is foglalkoztat a gondolat, hogy menjen, és próbálja ki magát. Ki lehet fogni rossz családot is (mint ahogy rossz au-pairt), sajnos benne van a pakliban, viszont még mindig ott a lehetőség a váltásra, és biztos vagyok benne, hogy vannak még olyan host-családok, mint amilyen az enyém volt!

Ezzel a bejegyzéssel lezárom a blogom, köszönöm az ismerős és ismeretlen olvasóimnak, hogy olvastátok akár egy, akár az összes bejegyzésem. Remélem hasznos volt a leendő au-pairek számára is, akik még csak tervezgetik, hogy világot látnak. Ha újra kezdhetném az egészet, mindent ugyan így csinálnék, egy tökéletes egy év volt, amire mindig úgy gondolok majd vissza, hogy nem is lehetett volna jobb!

Sziasztok! :)

I have to go...

Utolsó napok szeretett Angliában

Előreláthatólag ezen kívül még két bejegyzés következik, utána befejezem a blogom. 

Múlt hétvégén bátyám meglátogatott, és ez jó lehetőség volt nekem is, hogy még utoljára bejárjam a környéket. Sajnos sok helyre nem jutottam el az itt eltöltött 1 évem alatt, de összességében mindent láttam, amit szerettem volna. Persze Walesbe szerettem volna még ellátogatni, Oxford, York, Bath is a tervek között volna, de idő és pénz hiányában nem jött össze. Úgy is visszalátogatok még, szóval nem bánkódom.

Bátyám csütörtökön érkezett, így arra a napra nem is terveztünk semmi különöset. Bementünk Lymm-be, körbesétáltuk a tavat, ebédeltünk, majd elmentünk a lányokért a suliba. Mondtam host-szüleimnek, hogy dolgozni fogok, mert amúgy is itthon maradunk és lent leszünk, így nekik nem kell foglalkozniuk a lányokkal délután. Amikor visszaértünk a reptérről, egy hatalmas M&S-es doboz várt minket az ajtóban. Host-apám kérdezte, hogy rendeltem-e valamit, mert ő nem, mondtam, hogy én sem. Nézegettük a dobozt, majd felfedeztük, hogy mikroszkópnyi méretű betűkkel rá van nyomtatva a nevem a szállítólevélre. Gyorsan kibontottam és egy csokor virág volt benne! Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi ez, kitől, hogy kerül ide, teljesen meg voltam lepve, össze voltam zavarodva, hogy ez most micsoda. Aztán találtunk egy levelet a dobozban, gyorsan feltéptem, és kiderült, hogy a vőlegényem lepett meg ennyire! :) Persze nyilván ez volt az első gondolatom nekem is, csak aztán gyorsan el is vetettem, mert mégis hogyan tudta volna ezt elintézni, ráadásul így, hogy pont Nőnapra ideérjen! 

Pénteken bementünk Manchesterbe, körbemutogattam mindent, egy kis shopping, majd este pub.

Szombaton szokásos Chester, városnézés, mókusetetéssel egybekötve, majd Liverpool és újra pub.

Liverpool, Albert Dock. Még utoljára.

Vasárnap pedig eljött a nagy nap, Manchester United -  West Bromwich Albion meccsre mentünk az Old Trafford Stadionba! Host-anyukám cége minden idényre12 helyet lefoglal magának. Ebből megkaptunk 4 bérletet (bátyám, Edina és én, így egy helyet fenntarthattunk a cuccainknak).  Már 2 órával előbb odamentünk, hogy körbenézzünk, meg hogy tudjunk fotókat készíteni. A metrótól kb. 10 percet kell gyalogolni a stadionig egy kisebb úton, ami már akkor le volt zárva, és végig volt árusokkal. Körbesétáltunk, csináltunk képeket, bámészkodtunk, egyre gyűlt a tömeg, majd megnyitották a kapukat. Átmotoztak mindenkit,  italt lehetett bevinni, viszont a műanyag üdítős dobozokról le kellett venni a kupakot és otthagyni a biztonságiaknál. Amikor bementünk, még szinte üres volt a lelátó, ettünk hot-dogot, persze mint mindig, engem kiszedtek a biztonsági emberek, mivel a kapunál rossz szalagot kaptam a táskámra, mert a múlt heti meccsre vonatkozott. Így elvezettek, kérdeztek pár dolgot, majd megkaptam az érvényes szalagot. Bár még soha nem voltam meccsen, a biztonsági emberekkel sincsenek rossz tapasztalataim, csak annyi, hogy nagy darabok és mindig morcosak, itt azonban poénkodtak, totál jó fejek voltak, mondták, hogy a táskámban található csokiért cserébe odaadják az érvényes szalagot. :)  

Amikor nagyban fotóztam, mert meccs előtt 1 órával kijött mindkét csapat bemelegíteni, akkor odajött hozzám az egyik biztonsági őr, és mondta, hogy menjek vele, mutat egy jobb helyet a fotózásra, és onnan közelebbről csinálhatok képeket.  De ekkor már elég sokan voltak, szóval nem is igazán értettem, hogy miért pont én, de lementem a szektor aljára és onnan fotóztam. 

A meccs iszonyú jó volt, nagyon egyedi hangulata volt, én semmihez sem tudnám hasonlítani. Amikor helyzetnél a kapu fölé lőtte a játékos a labdát, akkor 75.000 ember mondta egyszerre, hogy „úúúúúh”. Igen, az eredményjelzőre egyszer kiírták, hogy 75 ezer valahányszáz néző van jelenleg a stadionban. Ebből 90% ManUn-ed szurkoló volt. Egy szektor volt fenntartva az ellenfél szurkolótáborának, de amilyen kevesen voltak, olyan lelkesek!

Mi nyugisabb szektorban ültünk, de semmi rendbontás nem volt egyik részben sem. Gólnál mindenki felpattant, hatalmas újongás, örömködés, majd 1 percig így ment, és mintha mi sem történt volna, mindenki visszaült a helyére.
Nem tudom a magyar meccsek milyen hangulatban telnek, vagyis sokszor hallani mindenféle rendbontásról, és verekedésről, így én inkább meg szeretném őrizni az emléket, hogy mindenhol ilyen nyugodtan és biztonságosan lehet szurkolni. Szóval nem leszek nagy meccsrejáros ezután sem.

Már csak 2 napom van az indulásig, vegyes érzelmekkel vagyok tele, de erről egy majd egy másik bejegyzésben.

A költözés szépségei...

Jó szórakozás ez a pakolás... Először összeszeded minden cuccod, szelektálsz, hogy mi az, ami létfontosságú, majd csinálsz egy próbapakolást. Ezután rájössz, hogy még mindig rohadt sok cuccod van, ezért még egyszer átnézed őket, hátha nyersz még egy kis helyet. Ilyenkor azt gondolod, hogy a kis papírfecnik is számítanak, ezért levágod az új dolgokról az árcímkét, ami nagy flakonba van, azt áttöltöd kicsibe, közben az interneten kutakodsz csomagolási technikák után, majd miután bepakoltál újra, ráfekszel a bőröndre, és centiről centire haladva behúzod a cipzárt, attól félve, hogy mikor pattan szét. Persze ezután rájössz, hogy a fogkefetöltődet is sikeresen becsomagoltad, de ugye arra még szükség van, szóval kezdheted az egészet újra.. És amíg újrapakolsz, valahogy a cuccaid osztódni kezdenek, és megint nem férsz el a bőröndben...
Szóval így állok most. Mármint annál a fázisnál vagyok, hogy a bőröndöm tele, a cipzárt kb. 10 centire kihúzva hagytam, és oda tömködök be mindent, ami eddig kimaradt. 

A csomagküldőcég valamikor 11-15-e között fog jönni, és  elviszik a cuccaim nagy részét A maradékot pedig bátyám  bőröndjébe próbálom majd beletuszkolni, szerintem hasonló módszerrel, mint amin már túlestem egyszer. 

Skócia

3 héttel ezelőtt voltam Skóciában, de sebaj, itt a beszámoló! 

Warringtonból indult a vonatunk délelőtt, és kora délután már meg is érkeztünk Edinburghba (mint megtudtuk, a helyes kiejtés: edinbra), Skócia fővárosába. A vonatjegy sajnos elég drága volt, Ł70-ot fizettünk a retúr jegyért/fő. Jó, persze szállásra nem kellett költenünk, mivel Edina host-anyukájának a testvére (?) Edinburghban él a családjával, és megengedték, hogy a vendégszobába töltsünk 3 napot.

Vonatos kép

Amikor megérkeztünk, szerencsére nem esett az eső, de elég lehangoló, ködös, szürke idő volt. Mivel még elég sok időnk volt 6 óráig, ezért körbenéztünk (illetve körberohantunk) a központban.

Látkép az edunbrugh-i várból.

Walter Scott-emlékmű (skót költő, regényíró)

Háttérben az Arthur's Seat (Artúr széke)

Edinburgh-i vár

Stewart's Melville College - ez a 2. legdrágább suli, Ł6000-tól kezdődik 1 évre az alapoktatás, bentlakásos suli Ł16.000-tól.

Vacsira beestünk a szállásunkra, ami Edinburgh külső, családi házas övezetében volt. A család cserébe a 3 napos szállásért csak annyi kért, hogy péntek este maradjunk otthon, és babysiteljünk. Ez kimerült abban, hogy egy 11 éves kisfiúra kellett vigyázni, aki totál X-Box függő, majd lefekvés előtt sakkoztunk vele, hogy azért mégis legyen valami, amiben aktívan szerepet vállaltunk.

A második napon, szombaton, nekivágtunk a Skót Felföldnek. Egy olyan önkéntes csoporttal voltunk, akik ingyen utakat szerveznek, hogy megmutassák a turistáknak, milyen szép is Skócia. Fizetni pedig annyit kell, amennyit jónak látsz, és amennyit ért neked ez az egész napos kirándulás és idegenvezetés. Az ötlet maga nagyon népszerű, mindig teli kisbusszal indulnak, a fórumokon pedig több száz értékelést olvastam, és mindenki azt írta, hogy ez a legjobb alternatíva megismerni Skóciát, és nem az ára miatt! A mi idegenvezetőnk, Donald, hatalmas lelkesedéssel mesélt történelemről, földrajzról, és mindenféle sztorikról, ami érdekes lehet. Amikor épp nem magyarázott (headsettel a fején vezetett és úgy dumázgatott közben), akkor tipikus skót zenéket rakott be és azokat hallgattuk. Egész napos program volt, reggel 9-kor indultunk és 6-ra értünk vissza Edinburgh-be. 

Ezt az útvonalat tettük meg.

Itt jártunk: Forth Bridge, National Wallace Monument Stirlingben, Aberfoyle, Doune Castle, Loch Katrine.

Forth Bridge

National Wallace Monument. Ja, igen, végig hatalmas köd volt...

Doune Castle. Itt forgatták a Gyalog galoppot.

Loch Katrine

Szóval végig köd volt, alig lehetett látni valamit, ami jelentősen rontott a nap élvezeti értékén. Persze nyilván mindenki ragyogó, napsütéses időben szeretne Skóciában járni, azonban keveseknek adatik meg, hogy ilyen időjárásban legyen részük. Legtöbbször elég nyálkás, ködös, sötét az idő. Bár az idegenvezetőnk szerint aznap épp Edinburgh-ban volt a legmagasabb hőmérséklet egész Európát beleértve. Így boldogok voltunk a kb. 5 fokkal, és örültünk, hogy nem éppen fagyos északi szél süvít. 

Mikor visszaértünk, elmentünk még egyet pubozni, ittunk egy hot toddy-t, ami tipikus skót ital - whiskey, meleg vízzel felöntve, cukorral, és citrommal.

Vasárnap korán elköszöntünk a családtól és csomagokkal együtt megmásztuk az Arthur's Seat-et. Persze amint épp a mocsaras részen próbáltuk magunkat átküzdeni - sima, egyáltalán ne túrázásra kifejlesztett cipőben másztuk meg- összefutottunk egy magyar pasival. Szóval igen, mi mindenhol ott vagyunk.

Miután felérsz a legtetejére,mintegy jutalomként, a szenvedésekkel teli, csúszós ösvények után, lélegzetelállító körpanoráma nyílik egész Edinburgh-ra, és a tengerre. Na ez az, amit mi nem élhettünk át... Mondtam már, hogy mind a 3 napon a köd mintha követett volna minket, bárhová is mentünk? Ha még nem, akkor mondom, hogy igen, a 3. napon is alig láttunk valamit.

Délután pedig indultunk vissza Warringtonba. 

Én mindenképpen ajánlom Skócia megnézését, azonban erre 3 nap közel sem elég, és inkább javasolnék valami tavaszi/nyári időpontot, amikor nagyobb az esély a jobb időre!

Long, long time ago... II. + Future plans :)

Megpróbálok most már tényleg rendszeresebben írni, hiszen már csak heteim vannak hátra Angliában, jövő hónapban ugyanis megyek haza. Sajnos a vizsgaidőszak elég hamar kezdődik az egyetemen, április 2-re le kell adnom a szakdolgozatom, így nem lesz teljes az 1 évem. :(

Múlt héten Manchesterben voltunk Edinával, ugyanis megnéztük a Szépség és a Szörnyeteget, méghozzá balett előadás keretében. Én még soha nem láttam előtte balettot, nyilván tévében igen, de élőben, profi táncosokkal, még soha sem. A Lowry-ban volt az előadás, ezt leginkább az otthoni Művészetek Palotájához tudnám hasonlítani. Nyáron voltam itt először, akkor volt az Andy Warhol kiállítás. A jegyet már novemberben lefoglaltuk, mivel úgy tűnt, nagyon gyorsan fogynak, így biztosra mentünk. A Birminghami Balett társulat adta elő, akik egyébként elég híresek. Délután 2-kor kezdődött, és teltház volt. Nem az a tipikus gyerekeknek való darab volt, ettől függetlenül tömve volt a nézőtér 4-5 évesekkel. Abszolút nem egy mesés darab, sőt, szerintem kicsit komor hangulata volt. Annál a résznél, amikor a Szörnyről leszáll az átok és visszaváltozik herceggé, az előttünk ülő kislány percekig zokogott, mert azt hitte a Szörny tényleg meghalt. És a Szörnyet egy fél-néger balett táncos játszotta. Érdekes volt, hogy itt nem nagyon fordít a közönség nagy figyelmet arra, hogy megadja a tiszteletet a művészeknek. Az oké, hogy mindenki köhécselt (szerintem mi, magyarok, jobban figyelünk erre, hogy minél halkabban megoldjuk az ilyen jellegű problémáinkat – ezt csak a színházra értem, BKV,mozi és egyéb nem tartozik ide), de, hogy előszedtek chipset, csokit, rágcsálnivalót, stb. az kicsit kiborító volt. Iszonyú hangosan csörögtek a zacskókkal, nagyon kiábrándító  volt! Rengeteget levett az előadás élvezhetőségéből. Egyébként nagyon tetszett! Tény, hogy nem leszek nagy balett-fan, de ezután szeretném megnézni a nagy balett klasszikusokat is. És a díszlet gyönyörű volt!

A másik nagyobb esemény, hogy január óta áttettek a CAE (felsőfok) csoportba a nyelvsuliban. Mármint hétfőnként még az FCE csoportba járok, szerdánként pedig a CAE-be. Úgy döntöttek a tanárok, hogy ez sokkal jobb lesz nekem, mivel az FCE csoport kicsit gyenge számomra, a CAE viszont még néhány szempontból erős, ezért ez a legegyszerűbb, ha valahol középúton maradok, és így gyorsabban fejlődhetek, viszont a hiányosságokat pótolhatom a gyengébb csoportból. A CAE a legmagasabb szint a suliban, páran tényleg iszonyú jól beszélnek, de ők már a C2-es szintre mennek majd nyelvvizsgázni, ami már közel anyanyelvi szintnek felel meg. Teljesen jól érzem magam a CAE csoportban, nem gondolom, hogy erős lenne számomra. Próba nyelvvizsgákat csinálunk, pl. a múltkori  1 órás listening 76%-os lett. A tanároknak nyilván bonyolultabb, hogy egyszer vagyok, egyszer nem, de ők javasolták, hogy így legyen. A cél egyébként az volt, hogy letegyem márciusban az FCE vizsgát, de úgy, hogy Grade A szintre, ami azt jelenti, hogy automatikusan megkapnám a CAE-t. Tehát középfokra jelentkeznék, de „túlteljesíteném”, és a felsőt kapnám meg. A CAE-re azt mondták, hogy ott valószínűleg még elhasalnék, ha valami szivatós feladatsor lenne, így arra nem mernének jó szívvel küldeni. Viszont ez egy egyszerűbb út, hogy úgy megkapni a felső szintet, hogy a közepet csinálom meg. Végül nem megyek nyelvvizsgázni, mivel megérdeklődtem a magyar nyelvvizsgabizottságnál és természetesen - ha mindez így lenne, hogy Grade A-t kapnék az FCE-re - még mindig csak középfoknak lehetne honosítani a nyelvvizsgát. Az persze nem érdekli őket, hogy az FCE nem az átlagos magyar középfokú nyelvvizsgának felel meg, hanem már erős középfok - felsőfok felé közelít. Akinek pedig otthon felsőfokúja van, az nagyon valószínű, hogy a CAE-n nem érné el a követelmény szintet. Egyszerűen teljesen más a Cambridge nyelvvizsga minősége, elismerése, struktúrája és más a „sima, magyar” nyelvvizsga. 

Egyébként egyre jobban érzem a családon, hogy közeledik a hazamenésem időpontja. A szülők kértek, hogy maradjak, a lányok nem akarnak haza engedni, elég nehéz időszak elé nézek, úgy érzem. Múlt héten az egyik kislányom vacsora közben javasolta nekem, hogy vegyem fel a család vezetéknevét, és akkor már soha nem kell majd hazamennem és itt maradhatok velük örökre! Bárcsak ennyire egyszerű lenne… Minden nap elmondják, hogy ne menjek haza, maradjak, szeretnek, mindenki szeret, én is szeretem őket. Egyébként meg van az új lány. Ma volt a Skype beszélgetés, megszakadt a szívem, amikor host-anyukámat kérdeztem, hogy akkor hol fogjuk őt elszállásolni, melyik szobában, mivel pár napig itt leszek majd vele. Erre azt mondta, hogy egyelőre a vendégszobában lesz, majd amikor hazaköltözöm akkor megkapja a szobámat. Uhh, hát akkor éreztem, hogy ez már tényleg komoly, nincs vissza út. 

De akkor hagyjuk a múltat, és nézzük, milyen kalandok is várnak még rám a kis au-pair létem alatt :) Péntek délelőtt Edinával nekivágunk Skóciának és csak vasárnap jövünk haza! Amint hazaértem, erről egy bővebb beszámolót olvashattok majd a blogon! Március elején pedig bátyám meglátogat, aminek főbb eseménye pedig az lesz, hogy a híres, nevezetes Old Trafford stadionban nézőként szurkolhatunk majd a Manchester United – West Bromwich Albion meccsen! :)  Szóval a végére még belehúzok és próbálok maradandó emlékeket gyűjteni! :)

Long, long time ago...

Egészen karácsonytól kezdem, mivel ott hagytam abba! Fura erről írnom, hiszen úgy tűnik, mintha hónapokkal ezelőtt lett volna. Szóval 18-án utaztam haza. Nagyon jó volt az egész nap, teljesen karácsonyi hangulat volt, hiszen aznap adtam oda az ajándékokat a host-családomnak, és én is megkaptam már aznap tőlük mindent. Azt hittem csak akkor fogják majd odaadni, amikor januárban visszajöttem. Az ikrek kaptak egy felállíthatós táblát, aminek az egyik oldala klasszikus fekete kréta-tábla, a másik pedig fehér, fém tábla, amire filccel lehet írni. Nagyon örültek neki, mivel imádnak tanárosdit játszani, és most már végre minden kellékük meg van hozzá! Persze a szülők is örültek, mert pár héttel ezelőtt annyira belemerültek a lányok a játékba, hogy nekiálltak a falra írni, tehát valahogy orvosolni kellett ezt a problémát, hogy többször ne forduljon elő. Azt hitték, hogy a fehér filctoll nem fog majd meglátszani a fehér falon. Hát de, nagyon látszik. A nagyobbik lánynak egy felsőt vettem, olyan igazi nagylányosat, ő is rögtön a nyakamba ugrott, amikor kibontotta! :) Apukának bor, anyukának pedig különleges bon-bon volt a karácsonyi ajándék. Normál esetben nem szeretem ilyen egyszerű dolgokkal lerendezni a karácsonyt, de a szülőknek nem akartam rendes,tárgyi ajándékot adni hiszen nem is annyira ismerem őket. Könyvön gondolkodtam, de azután elvetettem, mert nem tudtam, mit olvastak már és még mit nem. Én pedig kaptam tőlük sok-sok pénzt, kb. 1 havi fizut, még a normál fizun felül, mert az otthon töltött 3 hetem is fizetett szabadság volt. És kaptam tőlük egy utalványt egy szépségszalonba. Ami azért vicces, mert fogalmuk nincs róla, hogy mi a vezetéknevem! :) Persze egy csomó mindent tudnak rólam, mert nagyon sokat beszélgetünk, és hát látszik, hogy mennyire bíznak bennem, hiszen ha az lenne, hogy valamiért lelépnék, és utána keresnénk, csak annyi infójuk lenne, ami Magyarországhoz köthető, hogy Ildi, meg Budapest. De lefordítottam nekik angolra a vezetéknevem és azóta tudják! :) Még nyáron, amikor elmentem a lányokkal a játszóházba, akkor anyuka elvitt minket kocsival és bejött velünk, hogy előre fizessen. Ki kellett töltenie egy formanyomtatványt, hogy hány gyereket hagy itt, ki van velük stb. És amikor a nevemhez ért, akkor csak annyit írt oda, hogy Ildi (ezt még olvashatóan), majd valami firkálmányt a vezetéknevem helyére. De M betűval kezdte, szóval ennyire azért emlékezett! :) Ezután mondtam neki, hogy a vezetéknevemet, ha lefordítjuk angolra, akkor az értelmes szó, szóval engem nem zavar, ha ilyen szitukban ezt írja oda, csak ha kell valami hivatalos papírt kitölteni, akkor szóljon, mert akkor majd mondom mi az eredeti nevem! Így a karácsonyi utalványomon ez szerepel: Ildi Butcher

Január 4-én jöttem vissza. A repülő út nagyon kalandos volt visszafelé, mivel hatalmas szél volt! Én még soha nem féltem repülőn, de ez szél már nekem is sok volt! Mivel a fülem nagyon érzékeny a nyomáskülönbségre, ezért már a földet érés előtt 30-40 perccel be kell tennem a füldugót, mivel az ereszkedését nem bírom ki nélküle. De a kapitány ugye csak az utolsó 10-15 percben szól, hogy ereszkedünk, ami már nekem késő lenne, de szerencsére a fülem előre jelzi. Mármint nem szerencsére, mert elkezd fájni és füldugó nélkül kibírhatatlan lenne. Most semmi ilyesmi nem volt. Ahogy beraktam a füldugót, rá 10 percre már földet is értünk! Szóval az ereszkedés elég gyorsan le lett tudva, gondolom a pilóta sem akart ennél több időt tölteni a szélcsatornában. Mert fent még semmi szél nem volt! Lekapcsolták a belső világítást és minden utas halál csendben ült, facsartuk a vizet az ülések karfájából, mivel a gép össze-vissza rázkódott, kb. 15 másodpercenként hatalmas széllökések voltak én meg arra gondoltam, bárcsak ne néztem volna annyi Lost-ot előtte! :) Na jó, nem, tényleg nagyon félelmetes volt! 

Hamarosan folytatom, csak nem akartam egy bejegyzésbe belesűríteni az elmúlt 1,5 hónapot!