Az utolsó

Nos, akkor az utolsó bejegyzéssel le is zárnám a blogom. Sokáig tartott, míg rászántam magam, hogy akkor megírjam az utolsó posztot is, lezárva ezzel az angliai életem is.

Március 20-a volt az utolsó napom a szeretett host-családommal. Nagyon furcsa volt az egész, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön majd ez a nap. Emlékszem még mindenre az első napomból, annyira élénken éltek/élnek az emlékek, és úgy elrepült ez az egy év, hogy szinte fel sem eszméltem, már mentem haza. Host-családom nagyon ragaszkodott hozzám, rengetegszer kértek, hogy maradjak, abba is belementek volna, hogy haza megyek 1-2 hónapra, addig megoldják valahogyan a gyerekfelügyeletet, csak menjek vissza. Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy nekem itthon a helyem, akármennyire is élveztem ezt az egy évet. Az utolsó napjaim nagyon nehezek voltak. Bárhol voltam, már nem voltam boldog, mivel minden pillanatban arra gondoltam, hogy nemsokára el kell búcsúznom mindentől és mindenkitől, utoljára sétálok az iskolába, utoljára ülök a buszon, utoljára sörözünk Edinával, utoljára minden.... Hétvégén még átjöttek a nagyszülők is, már akkor egy-két könnycsepp eleredt, Edina is átjött, az apuka körbeugrált minket, és sajnáltam őt, mert tudtam, hogy hiányolni fogja a vacsora utáni nagy beszélgetéseket. 

 Az utolsó napomon ugyan úgy mentem be a lányok szobájába, mint ahogyan az elsőn. Már készülődtek suliba, a legidősebb lány, Rosie, szólt, hogy ne menjek sehova, van számomra egy meglepetésük. A lépcsőfordulóba lekuporodtunk, a lányok és én, átadtuk egymásnak a búcsúajándékainkat, majd amikor Rosie felolvasta a kicsiknek a levelem, már nem tudta befejezni, elcsuklott a hangja és zokogva átölelt. Majd meg szakadt a szívem, még csak 8 éves, de mennyire tudta, hogy ez a búcsú most hosszú időre szól. A kicsik először nem értették, majd amikor nem bírtam tovább és én is elkezdtem sírni, akkor felfogták, hogy tényleg haza megyek. Így ment a reggeli készülődés, hol a lányok sírták el magukat, hol én, hol együtt sírtunk, hol öleltük egymást. Megfogadtam, hogy nem fogok sírni, mert így nehezebb a lányoknak is, de túl gyenge voltam hozzá. Miután a lányok elmentek suliba, átmentem Ildihez elbúcsúzni, majd Biankához is, a szomszéd német anyukához, akivel mindig együtt hoztuk el a lányokat a suliból. Lassan ment az idő, elpakoltam  a maradék cuccom, betömködtem mindent a kézipoggyászomba, ami kétszer akkora lett, mint szerettem volna. Az apuka sajnos nem tudott kivinni a reptérre, megbeszélésre kellett mennie. Ő is már jó pár napja elég lehangolt volt, abban reménykedett, hogy meggondolom magam és maradok. Így amikor elbúcsúzott tőlem, akkor átölelt és csak annyit mondott, hogy See you later! Mindig így köszönt el, ha csak elrohant valahova. Megértettem, én sem búcsúzkodtam, csak mondtam neki, hogy see you later. Anyukával mentem ki a reptérre. Gyorsan elbúcsúztunk, teljesen olyan volt, mint amikor karácsonykor utaztam haza. Annyira természetesen kezelte a helyzetet, mintha 2 hét múlva jönnék vissza. Az anyukával is jóban voltam mindvégig, azonban rengeteget dolgozott, mindig fáradt volt, de soha nem tudtam vele beszélgetni. Ő ilyen volt. 

Ajándékom a családnak. Egy fényképalbum és egy képeslap, amiben leírtam, hogy mennyi mindent adtak nekem.

 

Bár csak kézipoggyászom volt, mégis 2 órával az indulás előtt már kint voltam, mert nem tudtam otthon semmit sem csinálni. Milyen érdekes, hogy még mindig azt írom, hogy otthon... Végül is host-családomnál otthon voltam, befogadtak, szerettek, tiszteltek, és mindent megtettek azért, hogy jól érezzem magam. Még ha furcsán is hangzik, hiszen mégiscsak náluk dolgoztam.
A kézipoggyászom persze kétszer akkora volt a megengedett méretnél, de fogalmam nincs hogyan, sikerült úgy elsurrannom az ellenőrzésnél, hogy senkinek ne tűnjön fel. Szerencsére félig volt a gép, mellettem üresek voltak az ülések, így kényelmesen elvoltam. Egy darab felhő nem volt az égen egész út alatt, így elfoglaltam magam, és nézelődtem az ablakon át. Már nem sírtam, egyszerűen nem ment. Aznap annyit sírtam már reggeltől kezdve, hogy mire oda jutottam, hogy most tényleg lenne egy jó indokom a sírásra, elvégre magam mögött hagyok mindent, már nem ment.

Az első időszakban furcsa volt minden itthon. Délután gyakran rápillantottam az órára, és arra gondoltam, hogy a lányok most érnek haza a suliból, vajon mit csinálhatnak, mennyit gondolhatnak rám. Majd gyorsan eltűnt ez az érzés. Egyre kevesebbszer jutottak eszembe. Nem sírtam, nem mondogattam, hogy mennyire hiányoznak, nem akartam beszélni róluk sem, és Angliáról sem. Majd 2-3 hete jött egy levél az anyukától. Leírta, hogy mik történtek mióta elmentem, és, hogy túl nagy az űr, amit be kell tölteni az új au-pairnek.  Akkor megtört valami és feljött mind, amit eddig elnyomtam magamban.

Azóta dolgozom, mármint nagy szerencsémre csak 3 hétig tartott az álláskeresés, újra a szakmában, és élvezem nagyon a munkám. 

Amilyen hirtelen jött az ötlet, hogy au-pair legyek, annyira nem bánom, hogy belevágtam ebbe a kalandba. Nagyon szép emlék ez az egy év, és mindenkinek ajánlom, akit egy kicsit is foglalkoztat a gondolat, hogy menjen, és próbálja ki magát. Ki lehet fogni rossz családot is (mint ahogy rossz au-pairt), sajnos benne van a pakliban, viszont még mindig ott a lehetőség a váltásra, és biztos vagyok benne, hogy vannak még olyan host-családok, mint amilyen az enyém volt!

Ezzel a bejegyzéssel lezárom a blogom, köszönöm az ismerős és ismeretlen olvasóimnak, hogy olvastátok akár egy, akár az összes bejegyzésem. Remélem hasznos volt a leendő au-pairek számára is, akik még csak tervezgetik, hogy világot látnak. Ha újra kezdhetném az egészet, mindent ugyan így csinálnék, egy tökéletes egy év volt, amire mindig úgy gondolok majd vissza, hogy nem is lehetett volna jobb!

Sziasztok! :)