Az utolsó

Nos, akkor az utolsó bejegyzéssel le is zárnám a blogom. Sokáig tartott, míg rászántam magam, hogy akkor megírjam az utolsó posztot is, lezárva ezzel az angliai életem is.

Március 20-a volt az utolsó napom a szeretett host-családommal. Nagyon furcsa volt az egész, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eljön majd ez a nap. Emlékszem még mindenre az első napomból, annyira élénken éltek/élnek az emlékek, és úgy elrepült ez az egy év, hogy szinte fel sem eszméltem, már mentem haza. Host-családom nagyon ragaszkodott hozzám, rengetegszer kértek, hogy maradjak, abba is belementek volna, hogy haza megyek 1-2 hónapra, addig megoldják valahogyan a gyerekfelügyeletet, csak menjek vissza. Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy nekem itthon a helyem, akármennyire is élveztem ezt az egy évet. Az utolsó napjaim nagyon nehezek voltak. Bárhol voltam, már nem voltam boldog, mivel minden pillanatban arra gondoltam, hogy nemsokára el kell búcsúznom mindentől és mindenkitől, utoljára sétálok az iskolába, utoljára ülök a buszon, utoljára sörözünk Edinával, utoljára minden.... Hétvégén még átjöttek a nagyszülők is, már akkor egy-két könnycsepp eleredt, Edina is átjött, az apuka körbeugrált minket, és sajnáltam őt, mert tudtam, hogy hiányolni fogja a vacsora utáni nagy beszélgetéseket. 

 Az utolsó napomon ugyan úgy mentem be a lányok szobájába, mint ahogyan az elsőn. Már készülődtek suliba, a legidősebb lány, Rosie, szólt, hogy ne menjek sehova, van számomra egy meglepetésük. A lépcsőfordulóba lekuporodtunk, a lányok és én, átadtuk egymásnak a búcsúajándékainkat, majd amikor Rosie felolvasta a kicsiknek a levelem, már nem tudta befejezni, elcsuklott a hangja és zokogva átölelt. Majd meg szakadt a szívem, még csak 8 éves, de mennyire tudta, hogy ez a búcsú most hosszú időre szól. A kicsik először nem értették, majd amikor nem bírtam tovább és én is elkezdtem sírni, akkor felfogták, hogy tényleg haza megyek. Így ment a reggeli készülődés, hol a lányok sírták el magukat, hol én, hol együtt sírtunk, hol öleltük egymást. Megfogadtam, hogy nem fogok sírni, mert így nehezebb a lányoknak is, de túl gyenge voltam hozzá. Miután a lányok elmentek suliba, átmentem Ildihez elbúcsúzni, majd Biankához is, a szomszéd német anyukához, akivel mindig együtt hoztuk el a lányokat a suliból. Lassan ment az idő, elpakoltam  a maradék cuccom, betömködtem mindent a kézipoggyászomba, ami kétszer akkora lett, mint szerettem volna. Az apuka sajnos nem tudott kivinni a reptérre, megbeszélésre kellett mennie. Ő is már jó pár napja elég lehangolt volt, abban reménykedett, hogy meggondolom magam és maradok. Így amikor elbúcsúzott tőlem, akkor átölelt és csak annyit mondott, hogy See you later! Mindig így köszönt el, ha csak elrohant valahova. Megértettem, én sem búcsúzkodtam, csak mondtam neki, hogy see you later. Anyukával mentem ki a reptérre. Gyorsan elbúcsúztunk, teljesen olyan volt, mint amikor karácsonykor utaztam haza. Annyira természetesen kezelte a helyzetet, mintha 2 hét múlva jönnék vissza. Az anyukával is jóban voltam mindvégig, azonban rengeteget dolgozott, mindig fáradt volt, de soha nem tudtam vele beszélgetni. Ő ilyen volt. 

Ajándékom a családnak. Egy fényképalbum és egy képeslap, amiben leírtam, hogy mennyi mindent adtak nekem.

 

Bár csak kézipoggyászom volt, mégis 2 órával az indulás előtt már kint voltam, mert nem tudtam otthon semmit sem csinálni. Milyen érdekes, hogy még mindig azt írom, hogy otthon... Végül is host-családomnál otthon voltam, befogadtak, szerettek, tiszteltek, és mindent megtettek azért, hogy jól érezzem magam. Még ha furcsán is hangzik, hiszen mégiscsak náluk dolgoztam.
A kézipoggyászom persze kétszer akkora volt a megengedett méretnél, de fogalmam nincs hogyan, sikerült úgy elsurrannom az ellenőrzésnél, hogy senkinek ne tűnjön fel. Szerencsére félig volt a gép, mellettem üresek voltak az ülések, így kényelmesen elvoltam. Egy darab felhő nem volt az égen egész út alatt, így elfoglaltam magam, és nézelődtem az ablakon át. Már nem sírtam, egyszerűen nem ment. Aznap annyit sírtam már reggeltől kezdve, hogy mire oda jutottam, hogy most tényleg lenne egy jó indokom a sírásra, elvégre magam mögött hagyok mindent, már nem ment.

Az első időszakban furcsa volt minden itthon. Délután gyakran rápillantottam az órára, és arra gondoltam, hogy a lányok most érnek haza a suliból, vajon mit csinálhatnak, mennyit gondolhatnak rám. Majd gyorsan eltűnt ez az érzés. Egyre kevesebbszer jutottak eszembe. Nem sírtam, nem mondogattam, hogy mennyire hiányoznak, nem akartam beszélni róluk sem, és Angliáról sem. Majd 2-3 hete jött egy levél az anyukától. Leírta, hogy mik történtek mióta elmentem, és, hogy túl nagy az űr, amit be kell tölteni az új au-pairnek.  Akkor megtört valami és feljött mind, amit eddig elnyomtam magamban.

Azóta dolgozom, mármint nagy szerencsémre csak 3 hétig tartott az álláskeresés, újra a szakmában, és élvezem nagyon a munkám. 

Amilyen hirtelen jött az ötlet, hogy au-pair legyek, annyira nem bánom, hogy belevágtam ebbe a kalandba. Nagyon szép emlék ez az egy év, és mindenkinek ajánlom, akit egy kicsit is foglalkoztat a gondolat, hogy menjen, és próbálja ki magát. Ki lehet fogni rossz családot is (mint ahogy rossz au-pairt), sajnos benne van a pakliban, viszont még mindig ott a lehetőség a váltásra, és biztos vagyok benne, hogy vannak még olyan host-családok, mint amilyen az enyém volt!

Ezzel a bejegyzéssel lezárom a blogom, köszönöm az ismerős és ismeretlen olvasóimnak, hogy olvastátok akár egy, akár az összes bejegyzésem. Remélem hasznos volt a leendő au-pairek számára is, akik még csak tervezgetik, hogy világot látnak. Ha újra kezdhetném az egészet, mindent ugyan így csinálnék, egy tökéletes egy év volt, amire mindig úgy gondolok majd vissza, hogy nem is lehetett volna jobb!

Sziasztok! :)

I have to go...

Utolsó napok szeretett Angliában

Előreláthatólag ezen kívül még két bejegyzés következik, utána befejezem a blogom. 

Múlt hétvégén bátyám meglátogatott, és ez jó lehetőség volt nekem is, hogy még utoljára bejárjam a környéket. Sajnos sok helyre nem jutottam el az itt eltöltött 1 évem alatt, de összességében mindent láttam, amit szerettem volna. Persze Walesbe szerettem volna még ellátogatni, Oxford, York, Bath is a tervek között volna, de idő és pénz hiányában nem jött össze. Úgy is visszalátogatok még, szóval nem bánkódom.

Bátyám csütörtökön érkezett, így arra a napra nem is terveztünk semmi különöset. Bementünk Lymm-be, körbesétáltuk a tavat, ebédeltünk, majd elmentünk a lányokért a suliba. Mondtam host-szüleimnek, hogy dolgozni fogok, mert amúgy is itthon maradunk és lent leszünk, így nekik nem kell foglalkozniuk a lányokkal délután. Amikor visszaértünk a reptérről, egy hatalmas M&S-es doboz várt minket az ajtóban. Host-apám kérdezte, hogy rendeltem-e valamit, mert ő nem, mondtam, hogy én sem. Nézegettük a dobozt, majd felfedeztük, hogy mikroszkópnyi méretű betűkkel rá van nyomtatva a nevem a szállítólevélre. Gyorsan kibontottam és egy csokor virág volt benne! Hirtelen azt sem tudtam, hogy mi ez, kitől, hogy kerül ide, teljesen meg voltam lepve, össze voltam zavarodva, hogy ez most micsoda. Aztán találtunk egy levelet a dobozban, gyorsan feltéptem, és kiderült, hogy a vőlegényem lepett meg ennyire! :) Persze nyilván ez volt az első gondolatom nekem is, csak aztán gyorsan el is vetettem, mert mégis hogyan tudta volna ezt elintézni, ráadásul így, hogy pont Nőnapra ideérjen! 

Pénteken bementünk Manchesterbe, körbemutogattam mindent, egy kis shopping, majd este pub.

Szombaton szokásos Chester, városnézés, mókusetetéssel egybekötve, majd Liverpool és újra pub.

Liverpool, Albert Dock. Még utoljára.

Vasárnap pedig eljött a nagy nap, Manchester United -  West Bromwich Albion meccsre mentünk az Old Trafford Stadionba! Host-anyukám cége minden idényre12 helyet lefoglal magának. Ebből megkaptunk 4 bérletet (bátyám, Edina és én, így egy helyet fenntarthattunk a cuccainknak).  Már 2 órával előbb odamentünk, hogy körbenézzünk, meg hogy tudjunk fotókat készíteni. A metrótól kb. 10 percet kell gyalogolni a stadionig egy kisebb úton, ami már akkor le volt zárva, és végig volt árusokkal. Körbesétáltunk, csináltunk képeket, bámészkodtunk, egyre gyűlt a tömeg, majd megnyitották a kapukat. Átmotoztak mindenkit,  italt lehetett bevinni, viszont a műanyag üdítős dobozokról le kellett venni a kupakot és otthagyni a biztonságiaknál. Amikor bementünk, még szinte üres volt a lelátó, ettünk hot-dogot, persze mint mindig, engem kiszedtek a biztonsági emberek, mivel a kapunál rossz szalagot kaptam a táskámra, mert a múlt heti meccsre vonatkozott. Így elvezettek, kérdeztek pár dolgot, majd megkaptam az érvényes szalagot. Bár még soha nem voltam meccsen, a biztonsági emberekkel sincsenek rossz tapasztalataim, csak annyi, hogy nagy darabok és mindig morcosak, itt azonban poénkodtak, totál jó fejek voltak, mondták, hogy a táskámban található csokiért cserébe odaadják az érvényes szalagot. :)  

Amikor nagyban fotóztam, mert meccs előtt 1 órával kijött mindkét csapat bemelegíteni, akkor odajött hozzám az egyik biztonsági őr, és mondta, hogy menjek vele, mutat egy jobb helyet a fotózásra, és onnan közelebbről csinálhatok képeket.  De ekkor már elég sokan voltak, szóval nem is igazán értettem, hogy miért pont én, de lementem a szektor aljára és onnan fotóztam. 

A meccs iszonyú jó volt, nagyon egyedi hangulata volt, én semmihez sem tudnám hasonlítani. Amikor helyzetnél a kapu fölé lőtte a játékos a labdát, akkor 75.000 ember mondta egyszerre, hogy „úúúúúh”. Igen, az eredményjelzőre egyszer kiírták, hogy 75 ezer valahányszáz néző van jelenleg a stadionban. Ebből 90% ManUn-ed szurkoló volt. Egy szektor volt fenntartva az ellenfél szurkolótáborának, de amilyen kevesen voltak, olyan lelkesek!

Mi nyugisabb szektorban ültünk, de semmi rendbontás nem volt egyik részben sem. Gólnál mindenki felpattant, hatalmas újongás, örömködés, majd 1 percig így ment, és mintha mi sem történt volna, mindenki visszaült a helyére.
Nem tudom a magyar meccsek milyen hangulatban telnek, vagyis sokszor hallani mindenféle rendbontásról, és verekedésről, így én inkább meg szeretném őrizni az emléket, hogy mindenhol ilyen nyugodtan és biztonságosan lehet szurkolni. Szóval nem leszek nagy meccsrejáros ezután sem.

Már csak 2 napom van az indulásig, vegyes érzelmekkel vagyok tele, de erről egy majd egy másik bejegyzésben.