Fantáziadús cím helye...

Már 1 hónapja nem írtam a blogomba. Ami azért durva, mert észre sem vettem, hogy már ennyi nap eltelt, olyan, mintha 2 héttel ezelőtt lettem volna Blackpoolban.

Nos, hol is kezdjem… A lányaim nyári szünete még nagyban tart, de már csak a jövőhét van hátra és szeptember 5-től kezdődik nekik a suli. Végre minden visszaáll a normális rendbe! Egyébként nem annyira megterhelő, mint azt előre gondoltam, annyival nehezebb, hogy napközben nincs egy perc szabadidőm sem, viszont sokkal jobban elvagyunk. Most már nem csak az a lány vagyok nekik, aki reggel 1 óra alatt előkészíti őket a suliba, majd délután velük tölt 2-3 órát. Szinte minden napra szervezek programokat, legtöbbször bemegyünk Lymm központjába, körbejárjuk a tavat, fagyizunk, majd hazajövünk busszal. A buszozásért mindig külön könyörögnek, mert nagy élmény számukra, ugyanis mindig kocsival viszik őket. Minden nap megkapom tőlük, hogy én vagyok a legjobb au-pair a világon, és nem akarják, hogy hazamenjek! :) Persze ezt főleg fagyizás és buszozás után mondogatják! :) Az ikrek nagyon sokat változtak a nyári szünet alatt, egyre komolyabban viselkednek, sokkal felnőttesebbek lettek (már amennyire az 5 évesekre ezt lehet mondani), és persze hétről hétre növik ki a ruhákat és a cipőket. A legjobb, hogy nagyon tisztelnek és szeretnek, rengeteg szeretetet kapok most már mind a 3 lánytól. Azt hiszem jót tett a nyári szünet nekik is és nekem is, jobban megismertük egymást.
Közben, amikor otthon voltam Magyarországon, a barátomból immáron a vőlegényem lett, persze a lányok rögtön könyörögni kezdtek nekem és a szülőknek is, hogy hadd lehessenek koszorúslányok az esküvőmön! Majd megszakadt a szívem, hiszen igent nem mondhattam nekik, mert nem akartam félrevezetni őket, de nemet sem tudtam mondani, mert láttam azt az őszinte csillogást a szemükben, hogy ők tényleg ezt szeretnék. Végül a szülők törték meg a kínos csendet és kimentettek azzal, hogy Ildinek talán más tervei vannak, talán nem szeretne nagy esküvőt, csak pár embert meghívni. Így a lányok csak egy kicsit voltak szomorúak, de túltették magukat a dolgon. Viszont a lánykérés részleteit minden nap el kell mesélnem neki, hogy hogyan történt percről percre! :) 

Egyébként meg 4 hónapja vagyok már itt, eltelt az egyharmada a kis au-pair életemnek. 

Kijött meglátogatni a barátom, és nagyon bejött neki Anglia. Végre megismerkedett a host-családommal is, amit már nagyon vártam, mert így már arcokhoz is tudja kötni a sztorijaim. 12-én, péntek este érkezett, mivel csak 3 teljes napom volt megmutatni neki a főbb látványosságokat és kedvenc helyeim, ezért nem sokat pihentünk. Szombaton korán keltünk, Chesterben kezdtük a napot, pár óra után átmentünk Liverpoolba, majd olyan este 9 körül hazaestünk. Vasárnap csak Manchesterben voltunk, ez volt a leglazább nap, nem kellett nagyon rohannunk. Este pedig egy kis borozgatás volt a program a Green Dragon-ban. Hétfőn egy olyan helyre mentünk, ami számomra is új volt, ez pedig Llandudno volt. 1,5 óra vonattal és már Wales-ben is voltunk. Gyönyörű félsziget, mindenképpen érdemes megnézni! http://en.wikipedia.org/wiki/Llandudno

És akkor következzen néhány kép, leginkább Llandudno-ról, hiszen a többi városról már raktam fel fotókat:

Kilátás a Great Orme-ról. Alattunk Llandudno.

Másik oldalon a kilátás.

Végre van sziklánülős-láblógatós fotóm! :)

Great Orme a háttérben. Ennek a tetejére másztunk fel, kb. fél napos túra, mivel elég messzire benyúlik a tengerbe.

Végre van mókusos fotóm! :)

16-án, kedden, repültünk haza, majd vasárnap már jöttem is vissza. Az otthoni dolgokról nem szeretnék írni, hiszen nem arról szól a blogom, legyen annyi elég, hogy nagyon jó volt!  :)

Szeptember közepétől végre nekem is kezdődik a nyelviskola, jövőhéten fogok találkozni a suli vezetőjével, aki majd elmesél mindent a tanfolyamról meg a vizsgáról, meg megnézi, hogy melyik csoportba kerüljek. Bár ma vagy 10 percet beszéltem vele telefonon, szóval abból azért bőven fel tudta mérni a tudásom, de nagyon ragaszkodott hozzá, hogy személyesen is találkozzunk.

Elég sok sztorim van a lányokkal kapcsolatban, az aktuális kedvencem le is írom. Szóval M.-mel (az ikerek közül az egyik) épp nézegettük az őszi Next ruhakatalógust (olyan, mint nálunk a Quelle). Minden oldalnál megbeszéltük, hogy kinek mi tetszik, mit szeretnénk, mi a kedvencünk. Majd az egyik oldalnál M. megállt és mondta, hogy most szeretne velem beszélgetni erről a ruháról. A képen a modell egy fekete kisestélyit viselt, fekete kistáskával és szürke magas sarkú volt rajta. Szóval az 5 éves M. teljesen komolyan elkezdte nekem mondani: Tudod Ildi, nekem nem annyira tetszik ez az outfit. A ruha egész jó, szeretem, de egy fekete ruhához nem vehetsz fel szürke cipőt. Valamint a másik gond az, hogy a cipő színének és táska színének mindig meg kell egyezni, ugyanis csak akkor lehetsz elegáns. De ha a ruhád, a táskád, és a cipőd is fekte, akkor fel kell dobnod valami színes kiegészítővel, például egy piros kitűzővel, különben nagyon unalmas lenne a kinézeted. Hát ezek után úgy kellett az államat összekaparni a földről, annyira meglepődtem! Én kb. 16 éves koromban jöttem rá, hogy a cipő és a táska színe lehetőleg ugyan az legyen, ő meg már 5 évesen megmondja a tutit! Néha teljesen elképedek, hogy miket észre nem vesznek a lányok. Az itteni gyerekek teljesen mások mint a magyar gyerekek. A másik kedvenc történetem, szintén M.-mel volt. Kb. 1 hónappal ezelőtt a szobámban filmet néztünk. Magyarul, a Büszkeség és balítélet BBC-s változatát. M. semmit nem értett belőle, de fordítottam neki a lényeges történéseket, így az első 2 részt együtt néztük. Azon már nem is csodálkozom, hogy észrevette, hogy a főszereplő színész, Colin Firth, a Nanny McPhee filmben is játszott. Én persze erősködtem, hogy tuti nem ő az, én láttam a Nanny McPhee-t és ő nem volt benne. M. persze mondta, hogy ő is látta, de már nagyon régen, és tuti ő az. Gondolom nem kell mondanom, hogy neki volt igaza… Host-anyámtól később megkérdeztem, hogy mikor látták a Nanny McPhee-t, és ő azt mondta, hogy még hónapokkal ezelőtt, olyan Karácsony tájékán. De nem ez a történet lényege! Szóval néztük a filmet, majd M. megállította, és megkérdezte tőlem, hogy nekem van-e férjem. Mondtam neki, hogy nincs, de barátom van. Erre M. folytatta, hogy rendben van, hogy csak barátom van, de miért nem vett még el feleségül, ha szeret. Magamban gondoltam, hogy jókat kérdezel, ezen már én is gondolkodtam… Mondtam neki, hogy ez nem olyan egyszerű, van, akinek több idő kell, hogy rászánja magát a házasságra, de remélem, hogy a barátom majd egyszer megkéri a kezem. Erre M. halálosan komolyan mondta: Ildi, szerintem amikor a barátod meglát majd a reptéren, én biztos vagyok benne, hogy meg fogja kérdezni tőled, hogy lennél-e a felesége. Én ezt érzem, és ne aggódj emiatt. Majd a laptopom felé fordult, elindította a filmet, és nézte tovább, mintha misem történt volna. M.-nek nem volt igaza, mert 6 napot tévedett, ugyanis augusztus 12-én vártam a manchesteri reptéren a barátomra, de 17-én kérte meg a kezem. Viszont 4 évet vártam erre, és lehet, hogy M.-nek csak pont szerencséje volt a lánykéréssel kapcsolatban, viszont én teljesen ledöbbentem 1.) hogyan lehetséges, hogy egy 5 évessel ilyenekről beszélgetek? 2.) hogyan tud ilyeneket kérdezni? 3.) honnan tudta, hogy én ezt szeretném?  

 Érdekes dolgok ezek. Az biztos, hogy ezt a 3 lányt soha nem fogom elfelejteni, mert valahol ők az én lányaim is.

I love Blackpool! :)

Szombaton Annamarival ellátogattunk a közeli Blackpoolba. Pár szóval jellemezve a város: gyönyörű homokos tengerpart, vidámparkok, szórakoztató komplexumok, déltől már teltházas free partyk, legény- és leánybúcsúk, enyhén ittas emberek, felhőtlen kikapcsolódás, lazulás, jókedv, „ide vissza kell még jönnöm!” érzés! 

Ide az angolok a szórakozás miatt jönnek, abszolút buliváros, és tökéletesen alkalmas az eszetlen pénzköltésre! :) Egész nap sétáltunk a parton, fotóztunk, ámultunk, röhögtünk, szóval egy igazán élménydús nap volt! :)

Pár tengerpartos kép: 

A háttérben látni lehet a hullámvasutat!

 A wikipedia szerint ez a világ leggyorsabb és legmagasabb hullámvasútja. Most még csak a látvánnyal barátkoztam, de ide vissza kell majd jönnöm és felülnöm rá! :)

Egyébként a vidámparkos mólón készült a fotó.

Móló

És itt a mini-vidámpark.

Hullámvasút részlet.

Az egész város egy hatalmas szórakoztató komplexum!

Itt megvalósulhat minden álmod! :D

Kísértetkastély. Kb. 200 méterenként vannak, de az első még újdonság volt!

Igen, megint az a bizonyos hullámvasút! :)

Csak, hogy valami művészi is legyen! :)

Délután 3 óra, 100 méterenként szórakozóhelyek. Hátul, a tánctéren, már nagyban megy a party!

Délután 5 óra, legénybúcsú! :) Őőőő... nem is tudom, hogyan keveredtünk ilyen helyekre! :D  (bocsi a piros lefestésért, kiskorúak is olvassák a blogom!)

Muszáj volt! :D Hívtak minket bulizni, de végül nem tartottunk velük! :D Rosszul döntöttünk? :)

Hátulról is! :)

Méltón megérdemeli a feliratot! :) I love Blackpool! :)

Lassan 3 hónapja...

Mostanában kicsit nyögvenyelősen meg a blog írás! De szerintem ez főleg amiatt van, mert egyre többen „követelik” (miért nem írsz blogot? mi a baj? abba hagyod? miről fog szólni a következő írásod? stb.) az új begyezést és hát ez nálam pont az ellenkező hatást váltja ki. Ez számomra teljesen olyan, mint a sport. Az elmúlt 4 évben állandóan csak azt hallottam a barátomtól, hogy ideje lenne mozogni egy kicsit. Na nem azért mintha túlsúlyos lennék, de az egészségem, meg az állóképességem miatt nem ártana. A kisebb fellángolásokat leszámítva nem nagyon fogadtam meg a tanácsát, erre most, hogy nem hallom hetente többször, lám, elkezdtem rendszeresen mozogni. Oké, még meghalok minden futásnál, de már nem utálkozva húzom fel a sportcipőm. Érzem, hogy a végén még eljön a pillanat, amikor ez lesz a nap fénypontja, hogy mehetek futni! :) Szóval talán gyakrabban lesznek új bejegyzések, ha megszűnik a nyomás! Igen, én sajna így működöm. :/

Nos hát… Szerdán lesz 3 hónapja, hogy elkezdtem az angliai életemet. Negyed év. Még háromszor ennyit kell „kibírnom” és megyek haza. Igazából teljesen kettős érzés van bennem. Ha lehetne, még ma hazamennék. Vagyis már csak holnap, mert 14.30-kor van hazafelé gép. Szóval ma összepakolnék és holnap boldogan mennék ki a repülőtérre és soha többet ilyen hülyeség, hogy au-pairkedés!  A másik oldalon viszont azt érzem, hogy nagyon nem akarok haza menni és ha arra gondolok, hogy nemsokára eljön a tavasz, és nekem vissza kell majd mennem,  itt kell hagynom a kényelmes kis életem,akkor teljesen magam alatt leszek. Nagyon sok minden adott nekem már ez a 3 hónap is, egy percig sem bánom, hogy itt vagyok, életem legjobb döntése volt. És már most annyira fura belegondolni, hogy ide soha többet nem fogok visszatérni. Mármint Lymm-be. És ebbe a házba. És ehhez a családhoz.  Ha még Londonban laknék, akkor lenne rá esély, hiszen oda még egy hosszú hétvégére is el lehet ruccanni, de ha Manchesterbe tévedek majd pár év múlva, akkor nem fogok Lymm-be kibuszozni, az biztos. Már az milyen furcsa, amikor az ember nyaral valahol és  az 1-2 hét alatt teljesen megszokja a környezetet, a hangulatot, az embereket, tudja, hogy a sarki pékségben milyen a kenyér, a közértben hol találja meg a lekvárt, egy idő után azonosul a helyi lakosokkal, és átveszi az ottani ritmust. És amikor esetleg van lehetősége visszatérni évek múlva ugyan arra a helyre, akkor meglepődve veszi észre a változásokat (bezárt a kis pékség, átrendezték a polcokat a közértben) és úgy beszél róla, mintha egy kicsit otthona lett volna a hely, ahol nyaralt, mivel ismeri, visszatér, mert pozitív élmények kötődnek hozzá, megismert egy kis részt belőle, ő is részese volt a hely hangulatának, életének. Szerintem hasonló érzés lesz majd, amikor haza megyek. Csak az 1-2 hét helyett nekem 1 év van, hogy beleégjen minden az emlékezetembe.  És ezt nem tudom felfogni, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor nekem el kell búcsúznom a családtól, a megismert emberektől , a háztól, Lymm-től, a városoktól, ahol a szabad napjaimat töltöttem és az egész itteni életemtől. Otthon már sokszor költöztem, soha nem is volt nehéz, mivel tudtam, hogy bárhova bármikor visszamehetek, megnézhetem a változásokat és magamban csendben felháborodhatok, hogy miért festették át a kerítést fehérre, amikor barnán jobban tetszett. Tudom, mindegy merre költöznék is az országban, soha nem lenne nehéz újrakezdeni, hiszen mégiscsak otthon vagyok, nincsenek nagy meglepetések, tudom, mit várhatok és mit kaphatok.  Ide többet nem jövök  vissza. De legalább haza vihetem az emlékeim és mindazt, amit tanultam. És én csak egy au-pair leszek a család életében, akire a gyerekek vagy emlékezni fognak vagy nem. Amikor haza indulok majd, és felszáll a gép, akkor biztos vagyok benne, hogy ugyan úgy meg fogom siratni Angliát, mint amikor 3 hónappal ezelőtt elhagytam Magyarországot. Na de nem akarom nagyon lehúzni a blogom hangulatát, csak mostanában ilyeneken jár az agyam, hogy mi lesz, hogy ha haza megyek majd! Még 9 hónap. Ami gyakorlatilag már csak 8, mert összevonva a szabadnapjaimat  1 hónapot ebből otthon fogok tölteni.  Szóval még 8 hónapom van, erre itt sajnáltatom magam! Ahhh… tipikus! :)

Amúgy drága host-családommal semmi különös nincs, ugyan olyan jó minden, mint volt. A lányokkal is egyre jobban kijövök, mármint F.-vel volt eddig egy kis probléma (ami szerintem nem is probléma, csak a másik 2 lánytól eltérően reagált az ittlétemre), az is megoldódni látszik, szóval jól megvagyunk. Kb. 1 hete volt, hogy épp vacsiztunk, és a családról volt szó, hogy ki a családtag és ki nem, erre a host-apukám kérdezte a lányoktól, hogy Ildi vajon családtag vagy sem,  és erre mindenki egyszerre kiabálta, hogy IGEEEEEN!!! Hát mit ne mondjak, nagyon jól esett…  :) Egyébként 1 hét múlva kezdődik a nyári szünet a suliban, 6 hét lesz, kicsit félve várom, hogy mi lesz majd, mivel több időt kell eltöltenem a lányokkal és mellette rendben tartani a lakást (ami azt jelenti, hogy vége a délutáni csendespihenőmnek…). De a szülők már szervezik a programokat, és a nagyszülők is besegítenek majd, szóval remélem hamar el fog telni ez a pár hét. És ugye ebből 1 hét szünetem lesz, mivel a család megy Spanyolországba, én meg haza. 

Ami mostanában érdekességként feltűnt nekem, az a gyerekek nevelése. Vagyis inkább az a gyerekek hozzáállása az idegenekhez. Azt ugye már leírtam, hogy a lányok az első pillanattól kezdve 100%-ban elfogadtak és úgy tekintettek rám, mintha mindig is ismertük volna egymást. Ebbe benne van az is, hogy minden szemrebbenés nélkül meztelenkednek előttem (még a nagy is, aki lassan 8 éves lesz), a kicsiknek (5 évesek) még nehezen megy a wc helyes használatának az elsajátítása , ezért ha nagydolog van, akkor szólniuk kell, mert még nem tudják a papírt rendesen használni. Szóval nyugodtan mondják nekem is, hogy segítsek nekik, meg ilyen kis apróságok. Nekem ez természetes, hogy nem idegenkedem, hiszen ezért vagyok, meg én is „ő egy felnőtt, ő tudja mi a helyes” vagyok a szemükben és tőlem bátran segítséget kérhetnek. Meg hát valamilyen szinten már én is kötődöm hozzájuk. Szóval azt hittem ez csak az én host-családomban van így. Erre mostanában a szomszéd gyerekekkel is haverkodom (a lányok együtt lógnak a szomszédokkal, így néha együtt megyünk játszótérre, stb.), és náluk is azt vettem észre, hogy nem is nagyon ismernek, mégis hallgatnak rám (pedig a legidősebb 9 éves lehet) és úgy kezelnek, mintha mindig is itt lettem volna. Az otthoni gyerekekben én valahogy soha nem éreztem ezt a nyitottságot. Az utcán, a suliban, a buszon is ismerkednek, valahogy nem tartanak az idegenektől. De egyébként hasonló a helyzet az idősekkel is. A buszon leülnek egymást mellé és elkezdenek beszélgetni, majd bekapcsolódnak még hozzájuk más idősek is, de mindezt úgy, hogy nem is ismerték előtte egymást. Szerdán voltam bent Warringtonba és amikor mentem a busszal, akkor az egyik megállónál egy apuka szállt fel egy 2 év körüli kislánnyal és egy kb. 3-4 éves kissráccal. A kissrác előre szaladt -amíg az apuka megvette a jegyet a buszvezetőnél- és bevágódott mellém (már amennyire egy 3 éves be tud… inkább felevickélt az ülésre).  Apuka leült a kislánnyal a busz másik oldalára, velünk párhuzamosan. A kissrác meg tök cukin szorosan mellém ült, mivel itt a 2 ülés egybe van, nem  úgy, mint otthon. Gondolom megszokta, hogy ő szokott az ablaknál lenni, meg kívül elég parás is ülni, én sem szeretek, mert ezek az ülések nem tartanak valami stabilan. Szóval így utaztunk, néha-néha lepillantottam a fiúcskára, ő meg szégyenlősen elmosolyodott. 5 perc múlva már a karomnak dőlve aludt… :) Az apuka amint észrevette elkezdte ébresztgetni a fiút, és persze sűrűn bocsánatot kért tőlem is, de mondtam neki, hogy hagyja csak, engem nem zavar. Persze apuka felrázta a kissrácot és mondta neki, hogy próbálja meg nyitva tartani a szemét, ha nagyon nem megy, akkor aludhat, de lehetőleg ne a nénik dőlve. Szóval a kisfiú egy ideig tartotta magát, majd ismét bealudt, persze a feje megint a karomon landolt, apuka nézett rám mosolyogva, már nyúlt a fiúért, de mondtam neki, hogy tényleg hagyja, látszik, hogy nagyon fáradt, engem nem zavar. Szóval teljes mozdulatlanságban utaztam Warringtonig, majd amikor szálltunk le, és ébresztgettem a kissrácot, akkor láttam, hogy annyira jól aludt, hogy a kardigánomon még egy kis nyálfoltot is hagyott. Én csak jót mosolyogtam ezen, hiszen miért is haragudnék rá, még gyerek. :) Mondjuk érdekes, hogy pár hónappal ezelőtt még undorodva töröltem volna le magamról, annyira viszolyogtam mindenféle gyerektől (és belőlük származó mindenféle dologtól), most meg teljesen természetesnek tartom az ilyeneket. Szóval a témához visszatérve, otthon pl. nem hiszem, hogy ez megtörtént volna velem. Itt valahogy nyitottabbnak nevelik a gyerekeket. Igazából nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, bár ezen a környéken nem feltétlenül negatív, hiszen tényleg egy álomvároskában élek, nem hiszem, hogy veszélyben lennének a kicsik. Persze a nagyobb városokban már mást látok, de hát ott már mindenféle emberek vannak. Tény, hogy  szerintem Lymm nem egy átlagos kisváros.  

Amúgy meg tegnap sikeresen leégett a jobb oldalam (a bal oldalam árnyékba volt), pedig csak 1 órácskára ültem ki a kertbe olvasni. Itt nem nagyon érezni a Nap erejét, mivel szinte állandóan fúj a szél (hol erősen, hol alig), így nem is éreztem szükségét a naptejnek. Hát… érezhettem volna. Most a jobb oldalam vörös és húzódik a bőröm. Otthon szerintem már évek óta nem égtem le, ezt is Angliában kell megélnem! :) Még, hogy nincs itt jó idő… Az igaz, hogy 3 óra múlva, amikor már mentem a lányokért, akkor még a kabáton is erősen gondolkodtam, nem hogy a vastag pulcsin! Kb. 15-17 fokot simán visszaesik a hőmérséklet pár óra alatt.

Na, a végére egész pozitív hangulatom lett! :) És a bejegyzés hosszúságára sem lehet panasz! :) A minőségre annál inkább... Vagy nem tudom, néha mintha csak magamnak írnám, mintha nem is világhálóra kerülne fel, ahol bárki beleolvashat. Lehet, hogy ideje lenne beszereznem egy naplót a komorabb hangvételű bejegyzéseimre? De akkor gyorsan be is fejezem,még mielőbb újabb témába kezdenék! :)