Lassan 3 hónapja...

Mostanában kicsit nyögvenyelősen meg a blog írás! De szerintem ez főleg amiatt van, mert egyre többen „követelik” (miért nem írsz blogot? mi a baj? abba hagyod? miről fog szólni a következő írásod? stb.) az új begyezést és hát ez nálam pont az ellenkező hatást váltja ki. Ez számomra teljesen olyan, mint a sport. Az elmúlt 4 évben állandóan csak azt hallottam a barátomtól, hogy ideje lenne mozogni egy kicsit. Na nem azért mintha túlsúlyos lennék, de az egészségem, meg az állóképességem miatt nem ártana. A kisebb fellángolásokat leszámítva nem nagyon fogadtam meg a tanácsát, erre most, hogy nem hallom hetente többször, lám, elkezdtem rendszeresen mozogni. Oké, még meghalok minden futásnál, de már nem utálkozva húzom fel a sportcipőm. Érzem, hogy a végén még eljön a pillanat, amikor ez lesz a nap fénypontja, hogy mehetek futni! :) Szóval talán gyakrabban lesznek új bejegyzések, ha megszűnik a nyomás! Igen, én sajna így működöm. :/

Nos hát… Szerdán lesz 3 hónapja, hogy elkezdtem az angliai életemet. Negyed év. Még háromszor ennyit kell „kibírnom” és megyek haza. Igazából teljesen kettős érzés van bennem. Ha lehetne, még ma hazamennék. Vagyis már csak holnap, mert 14.30-kor van hazafelé gép. Szóval ma összepakolnék és holnap boldogan mennék ki a repülőtérre és soha többet ilyen hülyeség, hogy au-pairkedés!  A másik oldalon viszont azt érzem, hogy nagyon nem akarok haza menni és ha arra gondolok, hogy nemsokára eljön a tavasz, és nekem vissza kell majd mennem,  itt kell hagynom a kényelmes kis életem,akkor teljesen magam alatt leszek. Nagyon sok minden adott nekem már ez a 3 hónap is, egy percig sem bánom, hogy itt vagyok, életem legjobb döntése volt. És már most annyira fura belegondolni, hogy ide soha többet nem fogok visszatérni. Mármint Lymm-be. És ebbe a házba. És ehhez a családhoz.  Ha még Londonban laknék, akkor lenne rá esély, hiszen oda még egy hosszú hétvégére is el lehet ruccanni, de ha Manchesterbe tévedek majd pár év múlva, akkor nem fogok Lymm-be kibuszozni, az biztos. Már az milyen furcsa, amikor az ember nyaral valahol és  az 1-2 hét alatt teljesen megszokja a környezetet, a hangulatot, az embereket, tudja, hogy a sarki pékségben milyen a kenyér, a közértben hol találja meg a lekvárt, egy idő után azonosul a helyi lakosokkal, és átveszi az ottani ritmust. És amikor esetleg van lehetősége visszatérni évek múlva ugyan arra a helyre, akkor meglepődve veszi észre a változásokat (bezárt a kis pékség, átrendezték a polcokat a közértben) és úgy beszél róla, mintha egy kicsit otthona lett volna a hely, ahol nyaralt, mivel ismeri, visszatér, mert pozitív élmények kötődnek hozzá, megismert egy kis részt belőle, ő is részese volt a hely hangulatának, életének. Szerintem hasonló érzés lesz majd, amikor haza megyek. Csak az 1-2 hét helyett nekem 1 év van, hogy beleégjen minden az emlékezetembe.  És ezt nem tudom felfogni, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor nekem el kell búcsúznom a családtól, a megismert emberektől , a háztól, Lymm-től, a városoktól, ahol a szabad napjaimat töltöttem és az egész itteni életemtől. Otthon már sokszor költöztem, soha nem is volt nehéz, mivel tudtam, hogy bárhova bármikor visszamehetek, megnézhetem a változásokat és magamban csendben felháborodhatok, hogy miért festették át a kerítést fehérre, amikor barnán jobban tetszett. Tudom, mindegy merre költöznék is az országban, soha nem lenne nehéz újrakezdeni, hiszen mégiscsak otthon vagyok, nincsenek nagy meglepetések, tudom, mit várhatok és mit kaphatok.  Ide többet nem jövök  vissza. De legalább haza vihetem az emlékeim és mindazt, amit tanultam. És én csak egy au-pair leszek a család életében, akire a gyerekek vagy emlékezni fognak vagy nem. Amikor haza indulok majd, és felszáll a gép, akkor biztos vagyok benne, hogy ugyan úgy meg fogom siratni Angliát, mint amikor 3 hónappal ezelőtt elhagytam Magyarországot. Na de nem akarom nagyon lehúzni a blogom hangulatát, csak mostanában ilyeneken jár az agyam, hogy mi lesz, hogy ha haza megyek majd! Még 9 hónap. Ami gyakorlatilag már csak 8, mert összevonva a szabadnapjaimat  1 hónapot ebből otthon fogok tölteni.  Szóval még 8 hónapom van, erre itt sajnáltatom magam! Ahhh… tipikus! :)

Amúgy drága host-családommal semmi különös nincs, ugyan olyan jó minden, mint volt. A lányokkal is egyre jobban kijövök, mármint F.-vel volt eddig egy kis probléma (ami szerintem nem is probléma, csak a másik 2 lánytól eltérően reagált az ittlétemre), az is megoldódni látszik, szóval jól megvagyunk. Kb. 1 hete volt, hogy épp vacsiztunk, és a családról volt szó, hogy ki a családtag és ki nem, erre a host-apukám kérdezte a lányoktól, hogy Ildi vajon családtag vagy sem,  és erre mindenki egyszerre kiabálta, hogy IGEEEEEN!!! Hát mit ne mondjak, nagyon jól esett…  :) Egyébként 1 hét múlva kezdődik a nyári szünet a suliban, 6 hét lesz, kicsit félve várom, hogy mi lesz majd, mivel több időt kell eltöltenem a lányokkal és mellette rendben tartani a lakást (ami azt jelenti, hogy vége a délutáni csendespihenőmnek…). De a szülők már szervezik a programokat, és a nagyszülők is besegítenek majd, szóval remélem hamar el fog telni ez a pár hét. És ugye ebből 1 hét szünetem lesz, mivel a család megy Spanyolországba, én meg haza. 

Ami mostanában érdekességként feltűnt nekem, az a gyerekek nevelése. Vagyis inkább az a gyerekek hozzáállása az idegenekhez. Azt ugye már leírtam, hogy a lányok az első pillanattól kezdve 100%-ban elfogadtak és úgy tekintettek rám, mintha mindig is ismertük volna egymást. Ebbe benne van az is, hogy minden szemrebbenés nélkül meztelenkednek előttem (még a nagy is, aki lassan 8 éves lesz), a kicsiknek (5 évesek) még nehezen megy a wc helyes használatának az elsajátítása , ezért ha nagydolog van, akkor szólniuk kell, mert még nem tudják a papírt rendesen használni. Szóval nyugodtan mondják nekem is, hogy segítsek nekik, meg ilyen kis apróságok. Nekem ez természetes, hogy nem idegenkedem, hiszen ezért vagyok, meg én is „ő egy felnőtt, ő tudja mi a helyes” vagyok a szemükben és tőlem bátran segítséget kérhetnek. Meg hát valamilyen szinten már én is kötődöm hozzájuk. Szóval azt hittem ez csak az én host-családomban van így. Erre mostanában a szomszéd gyerekekkel is haverkodom (a lányok együtt lógnak a szomszédokkal, így néha együtt megyünk játszótérre, stb.), és náluk is azt vettem észre, hogy nem is nagyon ismernek, mégis hallgatnak rám (pedig a legidősebb 9 éves lehet) és úgy kezelnek, mintha mindig is itt lettem volna. Az otthoni gyerekekben én valahogy soha nem éreztem ezt a nyitottságot. Az utcán, a suliban, a buszon is ismerkednek, valahogy nem tartanak az idegenektől. De egyébként hasonló a helyzet az idősekkel is. A buszon leülnek egymást mellé és elkezdenek beszélgetni, majd bekapcsolódnak még hozzájuk más idősek is, de mindezt úgy, hogy nem is ismerték előtte egymást. Szerdán voltam bent Warringtonba és amikor mentem a busszal, akkor az egyik megállónál egy apuka szállt fel egy 2 év körüli kislánnyal és egy kb. 3-4 éves kissráccal. A kissrác előre szaladt -amíg az apuka megvette a jegyet a buszvezetőnél- és bevágódott mellém (már amennyire egy 3 éves be tud… inkább felevickélt az ülésre).  Apuka leült a kislánnyal a busz másik oldalára, velünk párhuzamosan. A kissrác meg tök cukin szorosan mellém ült, mivel itt a 2 ülés egybe van, nem  úgy, mint otthon. Gondolom megszokta, hogy ő szokott az ablaknál lenni, meg kívül elég parás is ülni, én sem szeretek, mert ezek az ülések nem tartanak valami stabilan. Szóval így utaztunk, néha-néha lepillantottam a fiúcskára, ő meg szégyenlősen elmosolyodott. 5 perc múlva már a karomnak dőlve aludt… :) Az apuka amint észrevette elkezdte ébresztgetni a fiút, és persze sűrűn bocsánatot kért tőlem is, de mondtam neki, hogy hagyja csak, engem nem zavar. Persze apuka felrázta a kissrácot és mondta neki, hogy próbálja meg nyitva tartani a szemét, ha nagyon nem megy, akkor aludhat, de lehetőleg ne a nénik dőlve. Szóval a kisfiú egy ideig tartotta magát, majd ismét bealudt, persze a feje megint a karomon landolt, apuka nézett rám mosolyogva, már nyúlt a fiúért, de mondtam neki, hogy tényleg hagyja, látszik, hogy nagyon fáradt, engem nem zavar. Szóval teljes mozdulatlanságban utaztam Warringtonig, majd amikor szálltunk le, és ébresztgettem a kissrácot, akkor láttam, hogy annyira jól aludt, hogy a kardigánomon még egy kis nyálfoltot is hagyott. Én csak jót mosolyogtam ezen, hiszen miért is haragudnék rá, még gyerek. :) Mondjuk érdekes, hogy pár hónappal ezelőtt még undorodva töröltem volna le magamról, annyira viszolyogtam mindenféle gyerektől (és belőlük származó mindenféle dologtól), most meg teljesen természetesnek tartom az ilyeneket. Szóval a témához visszatérve, otthon pl. nem hiszem, hogy ez megtörtént volna velem. Itt valahogy nyitottabbnak nevelik a gyerekeket. Igazából nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, bár ezen a környéken nem feltétlenül negatív, hiszen tényleg egy álomvároskában élek, nem hiszem, hogy veszélyben lennének a kicsik. Persze a nagyobb városokban már mást látok, de hát ott már mindenféle emberek vannak. Tény, hogy  szerintem Lymm nem egy átlagos kisváros.  

Amúgy meg tegnap sikeresen leégett a jobb oldalam (a bal oldalam árnyékba volt), pedig csak 1 órácskára ültem ki a kertbe olvasni. Itt nem nagyon érezni a Nap erejét, mivel szinte állandóan fúj a szél (hol erősen, hol alig), így nem is éreztem szükségét a naptejnek. Hát… érezhettem volna. Most a jobb oldalam vörös és húzódik a bőröm. Otthon szerintem már évek óta nem égtem le, ezt is Angliában kell megélnem! :) Még, hogy nincs itt jó idő… Az igaz, hogy 3 óra múlva, amikor már mentem a lányokért, akkor még a kabáton is erősen gondolkodtam, nem hogy a vastag pulcsin! Kb. 15-17 fokot simán visszaesik a hőmérséklet pár óra alatt.

Na, a végére egész pozitív hangulatom lett! :) És a bejegyzés hosszúságára sem lehet panasz! :) A minőségre annál inkább... Vagy nem tudom, néha mintha csak magamnak írnám, mintha nem is világhálóra kerülne fel, ahol bárki beleolvashat. Lehet, hogy ideje lenne beszereznem egy naplót a komorabb hangvételű bejegyzéseimre? De akkor gyorsan be is fejezem,még mielőbb újabb témába kezdenék! :)