2 hete érkeztem

Azt gondoltam, majd csak a hónapfordulókon fogok írni egy bejegyzést az idő múlásáról, de úgy látszik a hetek is számítanak. 2 hét sok idő. Egy nyaralás maximum 2 hétig szokott tartani. Nehezen tudom magamban tudatosítani, hogy még huszonötször 2 hetet leszek itt. Néha nagyon kevésnek érzem, néha viszont nagyon soknak. Az eddig eltelt időben megismertem a családot, és még mindig azt gondolom, hogy nagyon jól választottam. Aki esetleg au-pair szeretne lenni jövő tavasztól, azoknak figyelmébe ajánlom a lehetőséget. 

Nem hiszem, hogy nagy meglepetések érhetnek a család felől, bár amikor majd jönnek a szürke, esős hétköznapok, akkor biztos keményebb lesz. Most a gyerekek tudnak kint játszani az utcán, elmegyünk játszóterezni, van programlehetőség. A szülők nagyon rendesek, tényleg mindenben segítenek, nem úgy kezelnek, mint valami kis "rabszolgát". Bármit csinálok, megköszönik százszor, hogy segítettem. 

Itt a program lehetőségek kissé korlátozottak, át kell mennem mindig Warringtonba vagy Manchesterbe. Ami olyan szempontból nem gond, hogy legalább nem költöm a pénzt mindenféle hülyeségre.  Május közepén a család elmegy 2 hétre Floridába nyaralni, majd június végén/július elején hazajövök 8-10 napra, július 22-től pedig kezdődik a gyerekek nyári szünete. Muszáj előtte egy kicsit feltöltődnöm, mert non-stop a lányokkal kicsit sok lesz. Vigasztal a tudat, hogy mindezért több zsebpénzt fogok kapni :) Szeptembertől beindul az élet, újra suliban lesznek a gyerekek,  elkezdődik az én nyelvsulim is, ahova heti kétszer fogok járni, és kinéztem egy pilates órát is, de ez is csak ősztől kezdődik majd. A karácsonyt pedig mindenképpen otthon akarom tölteni. És persze próbálok ismerkedni, hogy gyorsabban fejlődjön az angolom. Érdekes módon egyáltalán nem stresszelek, ha  meg kell szólalnom. Teljes nyugalommal meg merek szólítani bárkit, simán beszélgetek az utcán, az üzletben, teljesen olyan, mintha otthon lennék. Talán amiatt lehet, hogy senki felől nem kapom azt az elvárást, hogy nekem tökéletesen kell beszélnem. Az angolok tényleg segítőkészek és megértenek mindent, teljesen mindegy, hogyan ejted ki a szavakat és nem néznek rád szemrehányóan, ha kevered a sima múltat a folyamatos múlttal. Elintéztem ma a bankkártyát, ott voltam a bankba vagy 30 percet, az ügyintéző végig kérdésekkel bombázott, ha épp nem a kártyához szükséges infókat kérdezte, akkor az au-pair létről és Magyarországról faggatott. A kártya aktiválásához fel kellett hívnom a bank ügyfélszolgálatát, ott is millió kérdés volt, a menürendszerben elsőre eligazodtam, és szemrebbenés nélkül megoldottam mindent. Úgy gondolom, hogy aki el tudja intézni önállóan a bankkártyát, annak már van egy magabiztos angol tudása. Nekem pont ez a magabiztosság hiányzott otthon. Itt 2 hét alatt megszereztem. Jövőhéten találkozom egy francia au-pair csajjal, utána pedig egy spanyollal is. Előtte kínosan kerültem mindenféle érintkezést a külföldiekkel. Estefelé sokszor lent maradok egy kicsit beszélgetni a szülőkkel, vacsi után nem húzok fel azonnal a szobámba, hanem próbálok kommunikálni. Szerencsére mindenki nagyon beszédes, téma mindig van, csak nem mindig tudom követni! :) Egyre kevesebbszer kérdezek vissza, kezdem kihallani az összefolyó szövegből a szavakat. A felnőttek nagyon gyorsan beszélnek,  és szerintem még nem találkoztam két olyan emberrel, akiknek egyforma lett volna az akcentusa. Van, akinek az angolját tökéletesen megértem, nem kerül energiámba az odafigyelés, viszont van, akinél  épphogy csak pár ismerős szót fedezek fel. A suliban tanultaknak köze sincs ahhoz az angolhoz, amit itt beszélnek. Most már belátom, hogy otthon, tanfolyam keretében soha nem tanul meg senki angolul. Még ha leteszi a felsőfokú nyelvvizsgát, akkor sem fog tudni elboldogulni angol nyelvterületen. Minimum kell  még fél év szerintem, hogy ráhangolódjak a hétköznapi angolra és megszabaduljak a suliban tanult szabályoktól. Sokszor magyarul mondom az alapszavakat (igen, nem, jó, rendben, köszönöm, stb.), de azonnal észreveszem és javítom magam. Még mindig fordítanom kell magamban, amit mondani akarok, de a rutin mondatokon már semmit nem kell gondolkodnom. Ha egyedül vagyok a macskával és beszélek hozzá, akkor már fel sem tűnik, hogy mindezt angol nyelven teszem.

A gyerekekkel egyébként minden okés, R., az idősebb lány, teljesen önálló, semmi gondom sincs vele, az ikrek közül M.-nek van a legcukibb személyisége. Szerintem még nem is láttam őt sírni, nagyon kis aranyos, ölelget, tele van szeretettel és olyan mintha egy saját kis álomvilága lenne. A játszótéren képes 1 órát is úgy eljátszani, hogy nem szól senkihez, csak a képzeletbeli barátaihoz. Nagyon jó kis szerepjátékokat talál ki, énekelget közben, tesz-vesz, rendezkedik a kis fantáziájában. Közben viszont nagyon érdeklődő, és ha eszébe jut valami, akkor addig kérdezget, amíg nem kap kielégítő választ. Pl. a múltkori körkérdése az volt, hogy milyen színű a pókok vére. Már az összes felnőtt ezen agyalt,  és M. mindenképpen tudni akarta a választ. F.-fel most már rendeződött a viszony, minden reggel vidáman készülődünk, vannak kis hisztik, de már rájöttem mivel lehet őt megfogni. Ma reggel nem akart megfésülködni, sírt is, amikor a fésűért mentem, de mondtam neki, hogy ha nem akarsz szép lenni, akkor menj el kócosan a suliba. Rögtön mondta, hogy ő szép szeretne lenni és fésüljem meg a haját! Ő egy kicsit nehezebb eset, mindent akar azonnal és mindent úgy, ahogy ő akarja. De ész érvekkel lehet rá hatni. Csak néha kevés még hozzá az angolom, hogy jó hatásos legyen a szövegem.

Szóval így telnek a napjaim. Jól érzem magam, azonban sokkal jobb lenne, ha minden hónapban 2-3 napra hazamehetnék, így enyhíthetnék a honvágyamon. Persze megtehetném, a család részéről rendben lenne, ha péntek este hazamennék és vasárnap este visszajönnék, de hát anyagilag kicsit sokba kerülne. Majd lehet ősszel csinálok egy hétvégi hazaruccanást, mert sok idő lesz a két hosszú hazamenetelem között.